Névadónk

Baross László (1865-1938)

Baross László 1865. október 16-án Felsőzsember községben (akkor Hont megye, ma: Horné Zemberovce – Csehszlovákia) született, középbirtokos családból. Elemi iskoláit Körmöcbányán, középiskoláit a nagyszombati főgimnáziumban végezte, majd 1884-ben beiratkozott a magyaróvári Gazdasági Akadémiára, melynek ekkor indult első magyar nyelvü oktatási éve. Kedves tanára volt Cserháti Sándor, a növénytermesztéstan professzora, aki tulajdonképpen elindította a növénynemesítôi pályán. Az akadémia elvégzése után 1887-ben József főherceg uradalmainak alkalmazottja lett. Először a Fejér megyei alcsuti uradalomban dolgozott, 1892-től a gyapjui (akkor Bihar megye, ma Románia) uradalomban volt segédtiszt, majd három év múlva Bánkútra került.

A bánkúti gazdaság József fôherceg nagy kiterjedésü birtokai közül a kisjenői (akkor Arad megye, ma Románia) uradalomhoz tartozott. Az Elek részeként számontartott Bánkút-pusztát 1822-ben kapta meg József nádor, melyet 1878-ig teljes egészében haszonbérbe adtak. Ekkor állították fel a Rózsa-majori, majd 1886-ban a László-majori kerületet, s ezáltal a bánkúti gazdaságból 3486 kh és 756 n.öl került házi kezelésbe. 1895-ben az egész bánkúti uradalom területének (6563 kh 141 n.öl) túlnyomó többsége (94%) szántó volt. Mivel Bánkúton a termőtalaj a környező területeknél gyengébb sziktartalmú volt, a búzatermesztésre kedvezô feltételek adódtak.

Baross 1895-ben került Bánkútra, először László-majorba intézônek, majd 1911-ben kinevezték a bánkúti uradalom jószágfelügyelőjévé, s itt élt élete végéig.

Baross a köztudatban mint a “bánkúti búzák atyja” szerepel. Számottevő azonban egyéb növénynemesítői tevékenysége is, melyet nem a búzával, hanem a kukoricával kezdett meg Bánkútra kerülésekor. Egyes újságcikkek már az alcsuti tengeri nemesítését is neki tulajdonították, de ő legfeljebb segédkezett ebben. Baross e vidékre a Prairie királynője lófogú tengerit tartotta legmegfelelőbbnek, melyet számos fajtával próbált keresztezni, végül több évi sikertelen kísérletezés után az akkoriban meglehetosen elterjedt Szerémi tengeriben találta meg a megfelelő fajtát, melyet azután természetesen még sok-sok további kiválasztással és keresztezéssel kellett javítani, amíg létrejött a Bánkúti lófogú kukorica. A Bánkúton nemesített kukoricával Baross 1914-ben az OMGE által rendezett I. országos kukorica-kiállításon első díjat nyert.

1900-ban kezdett foglalkozni Baross László a cukorrépa nemesítésével. A bánkúti cukorrépát különböző németországi fajták keresztezéséből állította elő, ezt megelőzően 1905-1908 között több tanulmányutat tett Németországban.

Élénken érdeklődött más mezőgazdasági problémák iránt is, a talajmuvelésről, trágyázásról, vetésforgókról vagy akár a kévekötő aratógépekről számos cikke jelent meg a korabeli szaklapokban.

A XIX. századvégi gabonaválság után az 1900-as évek első évtizedének vége felé konjunktúra köszöntött a magyar mezőgazdaságra. Az 1906-ban bevezetett agrárvámok még csak fokozták ezt a fellendülést. Jelentősen növekedett a mezőgazdasági gépesítettsége, nőtt a beáramló kölcsöntőke összege. Mindezek eredményeként komoly fejlődést ért el az állattenyésztés és a növénytermesztés, ez utóbbinál emelkedtek a termésátlagok, de továbbra is a szemtermelés dominált. Az OMGE, illetve annak megyei szervei támogatták a nemesítési törekvéseket, az OMGE lapja, a “Köztelek” pedig rendszeresen helyet adott a nemesítéssel foglalkozó cikkeknek. A hazai nemesítés történetében jelentos volt az Országos Növénynemesítő Intézet létrehozása 1909-ben, mely szervezetten segítette ezt a nagyjelentőségu munkát.

Baross a búzanemesítést 1908-ban kezdte meg. Ebben az időben a magyar búza hazai és külföldi fajták keveréke volt. Általában kései érésű, gyenge szalmájú és könnyen megdőlő. Az aratás előtt gyakran beállt rekkenő hőség következtében magja rendszerint megszorult, s így gyakran gyenge termést adott. Ehhez járult még a gyakori rozsdakár, mely szintén jelentős veszteségeket okozott. Mindezeket a negatívumokat akarta felszámolni Baross, mikor megkezdte búzanemesítői tevékenységét. A régi tiszavidéki búzából egyedi tőkiválasztással kísérletezett, anyaga számos családdá szaporodott, de csak a Bánkúti 207-tel és főleg a Bánkúti 5-tel ért el számottevő eredményt. Kísérleteihez nagy segítséget jelentett, hogy 1911-ben rangban előre lépett és főleg az, hogy létrehozhatta a Rózsa-majorban a kísérleti telepet. Bánkúton először mindössze 9 hold volt a búzanemesítő anyatelep, az anyatörzsek első évi szaporulatát még külön e célra szolgáló szerszám segítségével kézzel ültette el, és a termést kézi készülékkel dörzsöltette ki. A második esztendőben már két kis ötsoros vetőgéppel vetették a szemeket, és járgányos kis cséplővel csépelték. A harmadik évi szaporítás 40-50 kh-n, a negyedik évi 200-300 kh-n történt, a vetést, illetve a cséplést rendes vetőgéppel és gőzcséplővel végezték.

A bánkúti uradalom ebben az időben egy jól szervezett és irányított gazdaság képét mutatta. A Baross László által készített üzemtervből is ez tárul elénk. De ennek természetesnek is kellett lennie, hiszen az uradalom Barosst nem növénynemesítőnek, hanem gazdasági vezetőnek szerződtette.

A gondosan elkészített üzemterv részletesen ismerteti a vetéstervet egyes növényféleségekre, illetve területre lebontva, továbbá a traktor-, gőzeke- és igaerőt, valamint az állatállományt. Szükségesnek tartja cselédlakások, raktárak (gépek és eszközök számára) építését, továbbá épület-átalakításokat szorgalmaz a termények tárolása céljából.

Az I. világháború után Magyarország elvesztette búzapiacait, ugyanis az 1920-as években egész Európát elárasztotta a kiváló minőségű amerikai és kanadai Manitoba búza. Manitoba búzán ebben az időben az olyan minőségű búzát értették, mely elsősorban Kanada három tartományában: Manitoba, Saskatchewan és Alberta tartományokban termesztett búza jellegének felel meg. A Manitoba szó tehát tulajdonképpen származást jelent, mint nálunk a tiszavidéki. Fajta szempontjából Észak-Amerikában a Marquis nevű búzafajtát termesztették. A 20-as évek derekán Kanada legfobb búzatermő területein 90%-ban Marquis-t takarítottak be.

Az Országos Növénytermelési Kísérleti Intézet egyik fiatal munkatársa, Surányi János – a késobbi neves tudós – kutatásai és a szakirodalom alapján felfigyelt a Marquis búzára. Kérésére a keresztezésből származó tavaszi búzából 1914-ben 50 kg-t küldtek Ottawából Magyarországra. A magyaróvári intézetben, valamint Hankóczy Jenő (1879-1939) találmányával, a farinométerrel – az általa szervezett, majd később irányított Gabona- és Lisztkísérleti Állomáson – végzett kísérletek egyértelműen igazolták e búza kiváló tulajdonságait, s azt is, hogy őszi búzának is nagyszerűen alkalmas a hazai talaj- és éghajlati viszonyok között. Ebből az 50 kg-ból kapott egy kis mennyiséget 1915-ben Baross, aki kiváló érzékkel és szaktudással felismerte, hogy e búza megfelelő nemesítésével ki lehet küszöbölni a magyar búza hibáit. (A Marquis búza egyik szülője Galíciából származott, ahová a múlt század derekán Magyarországról szállították a tiszavidéki búzák vetőmagját.)

Baross a Marquis-ból először tavaszi és őszi törzseket állított elő, s Bánkúti tar búza elnevezéssel hozta forgalomba. A Marquis számos előnyös tulajdonságát (korai fejlődés, nagy szalmaerősség és éppen ezért a rozsdával és dőléssel szembeni fokozottabb ellenálló képesség, acélos mag nagy hl súllyal, kiváló lisztminőség stb.) csökkentette egy komoly hibája: nem volt fagyálló. Barossnak sikerült ezen javítania, s a kitenyésztett fagyálló őszi Marquis-törzseket, a már előbb említett tiszavidékiből származó Bánkúti 5-tel keresztezte. Ezekből állította elő a legnevesebb őszi bánkúti búzákat: a B 1014-t, a B 1201-t és a B 1205-t.

Baross búzanemesítési eredményeit nem fogadták osztatlan lelkesedéssel. A kétkedők elsősorban búzáinak bizonytalan fagyállóságát hozták fel ellenérvként. Egyik legfobb ellenzője egyébként kiváló szakember, a Növénynemesítő Intézet igazgatója, Grabner Emil volt, aki az említett ok miatt tiltakozott a bánkúti búzák elterjesztése ellen, noha azok már 1928-ban elnyerték a legmagasabb minosítési fokozatot: “államilag törzskönyvezett fajták” lettek. Baross és Grabner között éles vita bontakozott ki a “Köztelek” hasábjain. Grabner nem engedte 1929-ben a bánkúti búzákat részt venni az országos vetőmagakcióban és ismét a gyenge fagyállóságát hozta fel fő indoknak. Baross válaszcikkeiben az általa kibocsátott és visszakapott kérdőívekkel – melyeket bánkúti búzát kapott gazdaságoknak küldött – bizonyította, hogy a fagykár (ahol volt) 5-15%-os, a maximum 25% volt. Igazságtalannak tartotta Grabner támadását, és búzáinak kirekesztését az országos vetőmag akcióból.

De a bánkúti búzák a gyakorlatban bizonyítottak minden szónál és betűnél ékesebben. Felülmúlták az összes hazai fajtát, fényesen igazolták Surányi és Hankóczy kutatási eredményeit, valamint Manninger G. Adolf Baranya megyei gyakorlati kísérleteit, és jelentős mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a Növényvédelmi Hivatal túlnyomó részben a bánkúti fajtákat adta ki az országos vetőmagakcióban. A Földművelésügyi Minisztérium ugyanis 1931-ben elhatározta a búza minőségi javítását és körzetenkénti egységes termesztését. Ezt az akciót a B 1201 és 1014, a Székács 1055,1242 és 17, valamint a Hatvani 1140 és 1201 fajtákkal kezdték meg.

A két bánkúti fajtáról így szólt a szakvélemény: “a B 1201 a jó és közepes talajok búzája. Gyenge, homokosabb összetételű talajra nem való. Szakállas búza, szalmája középeros. Egyike a legkorábban érő és a rozsdával szemben legellenállóbb fajtáknak. Ezek a tulajdonságai hazai viszonylataink között különösen értékessé teszik. Rozsda ugyan ezen a búzán is található, azonban a mag megszorulásától ellenállóképessége védi. Bokrosodó képessége közepes, s így korábban is inkább többet, mint kevesebbet kell vetni belőle. A vetomag pontos mennyiségét természetesen a talaj minősége és a vetés ideje szabja meg. Kalászállása nem teljesen egyenletes. Fagyállósága kifogástalan. Sikértartalma és minősége egyike hazai búzáink között a legjobbaknak.

A B 1014 hazai fajtáink között talán a legjobb minoséget adja, termőképessége azonban főleg a jobb talajokon nem tudja elérni a bánkúti 1201-t. Szalmája is gyengébb. Kissé homokosabb összetételű, esetleg hidegebb talajokon van létjogosultsága. Rozsda ellenállóképessége szintén a B 1201 mögött van. Egyébként korán kalászol és korán érik. Szintén szakállas búza.”

1931 őszén csak a nagygazdaságoknak adtak vetőmagot oly feltétellel, hogy a teljes termést az akcióra fogják vetőmagnak felajánlani. 1932-ben a bánkúti uradalomtól átvettek 900 q B 1205-t, (mely erősen hasonló volt a B 1201-hez) s mivel 1933-ban a Székács 17-et és a két Hatvani-fajtát kizárták az akcióból, így abban három Bánkúti és két Székács-fajta vett részt (B 1201: 90%, B 1205: 3%, B 1014: 2%, Sz 1055: 3%, Sz 1242: 2%). S bár 1934-ben súlyos aszály, 1935-ben pedig a gyakori jégesok akadályozták a jobb termés elérését, a bánkúti búzák csatát nyertek.

Baross, aki végtelenül szerény ember volt (világhírű fajtáit sem saját magáról nevezte el), ezekben az években beteljesülni látta korábbi álmait. Itthoni ellenzői is elhallgattak, amikor 1933-ban a kanadai Reginában rendezett búza-világkiállításon a B 1201-t jelölték a világ legjobb búzájának és Baross aranyérmet, valamint díszoklevelet kapott.

Nem lenne teljes nemesítői tevékenységének ismertetése, ha nem szólnánk arról, hogy Baross a zab- és a cirok nemesítésével, majd utolsó éveiben a ricinus és a gyapot nemesítésével is foglalkozott, s még komoly tervei voltak, amikor Bánkút-pusztán 1938. június 3-án 73 éves korában meghalt. Sajnos laboratóriuma, felszerelései és feljegyzéseinek nagy része 1944-ben a háborús események következtében megsemmisült.

Búzafajtái negyedszázadon keresztül a legjobbak voltak Magyarországon, s hazánk búzavetés-területének nagyobbik részén az ő fajtáit termesztették, még 1947-ben is 60,1957-ben pedig 57%-án. 1959-tôl Baross Lászlónak Martonvásáron szobor őrzi emlékét.

Baross László (1865-1938)